A koncert kb. egy negyed órája ért véget. Hatalmas tömeg gyűlt össze a művészbejáró mellett, ahol mindenki azt a négy énekest várja, aki miatt hajlandóak kibírni ezt a január éjszakai jéghideget. Mindenki nagy kabátot és sálat visel. Senki nem ment el - eddig. Mindenki mélyen elhatározta, hogy ő márpedig akkor is fog találkozni kedvencéve ha törik, ha szakad… jelen inkább: akár esik, akár fúj - vagy fagy. Nagyon úgy tűnik, hogy komolyan gondolják.

A tömeg egyre zordabb, aminek nem csak az időjárás az oka. Mindenfelől kétkedést lehet hallani: “Talán már el is mentek!”.

Néhányan már azon vannak, hogy feladják, és arról kezdenek beszélgetni, hogy merre lenne a legegyszerűbb hazamenni.

“Puhányok” - gondolom. Én nem így vagyok vele. Meg a mellettem didergő barátnőm sem. Ha már itt vagyunk, még egy kis fagyoskodás nem fog ártani. Legfeljebb egy tüdőgyuszi…

Épp megvetően nézek az eltávozók után, mikor kitárul a művészbejáró, és megjelenik az ajtóban négy magas alak.

Ekkor fut át rajtam a káröröm: maradtatok volna még egy percet, ti is olyan szerencsések lehetnétek, mint mi, akik vállaltuk a mostoha körülményeket!

Nincs idő a kárörvendésre, a barátnőm oldalba bök, és ezt suttogja:

- Akkor ahogy megbeszéltük, oké?

Visszabólintok. Persze. Neki könnyű! Én csinálom az egész oroszlánrészét! Úgyhogy ő könnyen bíztat! Mindegy, elvállaltam, már nincs visszaút.

A négy alak egyre közelebb és közelebb jön hozzánk. Kordonnal van elhatárolva egy folyosó, amin az énekesek most elvonulhatnak egy hatalmas, sötétített ablakú, fekete kocsi felé. Mi egy olyan helyre álltunk, ahol a két kordon nem ér össze teljesen, van egy kis hely a két rész között - természetesen direkt.

Néhány lépés, és előttünk lesznek. A szívem a torkomben dobog. Soha nem izgultam még ennyire. De soha nem is tettem még ehhez hasonlót.

Persze a biztonságiak megnehezítik a dolgunkat, de nem lesz itt semmi gond - legalábbis ezzel nyugtatom magam.

A négy srác nagyon kedves, mindenkihez van egy-egy jó szava, megérintik a feléjük nyújtott kezeket.

Előttünk vannak. Most! Most jött el az én időm!

Átcsusszanok a két kordon között (épp csak hogy átférek… ezért is lettem én kiválasztva: kisebb vagyok, mint barátnőm), és már a folyosón is vagyok. Nagyon-nagyon fura érzés. Aki észrevette az akciómat, kíváncsian figyelni kezd engem, vagy mutogatni kezd felém a mellette állónak. Gyorsan észrevesznek. Az őrök is. De nem tehetnek semmit. Vagyok annyira alacsony, hogy simán elslisszolhatok mellettük, mire feleszmélnek, már a csapat utolsó tagjánál vagyok. Megfogom a karját, mire döbbenten néz rám… vagyis először el felettem, majd lenézve vesz észre.

- Énekelj nekem! - kiáltok rá. Mikor kimondom, már érzem, hogy ennél banálisabbat nem is mondhattam volna. Miért nem beszéltünk meg valami… jobbat?

Kikerekedett szemmel mered rám - még mindig.

Ekkora érnek ide hozzánk a biztonságiak. Épp el akarnak távolítani a sztárok közeléből, de Kian - akinek a kezét megfogtam - int, hogy maradjanak. Vajon most mit csinál? Nem ez volt a terv! Hanem az, hogy megáll, akit épp elérek, és… énekel valamit. Odahívom a barátnőmet, beszélgetünk… meg ilyesmik. De erre egyáltalán nem!

Látom, hogy a barátnőm is döbbenten mered utánam. Én meg csak megyek Kian után, aki szinte húz magával - most már ő fogja az én karomat és nem fordítva.

Odaérünk a kocsihoz. Előre enged. Bemászok, és három döbbent arccal találom szemben magam.

- Hát te? - törnek ki egyszerre.

- Kian hozott - mentegetőzök. Végülis nem hazudok, tényleg ő cipelt magával.

Kian is beszáll a kocsiba. Most felé néznek megrökönyödve.

- Most mi az? - kérdezi nagy ártatlanul. El is nevetném magam, ha nem lennék ennyire kínos helyzetben.

- Miért hoztad ide… őt? - kérdezi Shane.

- Mert szeretett volna valamit.

- Elég sok mindenki szeretne tőlünk valamit - morogja Mark.

- Nem, nem - rázza meg a fejét. Majd felém fordul: - Ismételd meg még egyszer, kérlek!

- Én… csak… azt akartam… mármint - dadogok. Erre nem számítottam. Szemtől szemben a Westlife-fal! Én erre nem készültem fel! Írnom kellett volna sablonszövegeket! Vagy egyenesen be kellett volna tanulnom egy kitalált párbeszédet! Bár egyik sem segítene perpillanat…

- Nyugodtan mondd csak! - mosolyog rám Nicky bíztatóan.

Meg is nyugszom, de még mindig nevetségesen egyszerűnek érzem a kérést, mit az előbb kimondtam. Nem akaródzik megismételni, mégis erőt veszek magamon, és kinyögöm:

- Csak azt szerettem volna… ha énekelnétek nekem.

Megdöbbennek. Ezen az estén már nem is tudom, hányadszor. Nem is csodálom.

- Úgy értem, hogy valamelyik számotokat… mindegy melyiket… a The rose-t, vagy a My love-ot, vagy a Seasons in the sun-t… talán a You raise me up-ot… mindegy… csak azt szeretném, ha csak nekem énekelnétek. Mármint úgy, hogy csak én hallom… vagyis… hogy nincs senki rajongó rajtam kívül veletek, mikor énekeltek, tehát… hát… értitek.

- Igen, igen, kezdjük kapizsgálni - morogja Mark. Vagy mindig ilyen, vagy csak el van fáradva nagyon… ezt úgy konkrétan nem tudom megállapítani